9

Maszjaf Akkótól légvonalban kétszáz mérföldre terült el. A látszólag ártalmatlan sivatag, amely a két pont között terpeszkedett, a valóságban minden volt, csak nem ártalmatlan. Az oszmánok nagy előretörése eredeti hazájukból kétszáz éve folyt rendületlenül, és 1453-ban Konstantinápolynak az akkor húszéves II. Mehmet szultán általi elfoglalásában csúcsosodott ki. De a törökök csápjai azóta is tovább nyúltak, nyugatra egészen Bulgáriáig és azon túl, délre és keletre pedig Szíriába és a hajdani Szentföldre. A Fehér-tenger keleti partvidéke, létfontosságú kikötőivel és a nyugati átjáróval, a korona ékkövének számított, ám az oszmánok még nem erősítették meg felette a hatalmukat. Ezio nem táplált illúziókat a tekintetben, hogy milyen csaták várnak rá, ahogy egyre északabbra halad egymagában. Szinte végig a partot követte, mindig a bal oldalán látta a csillogó tengert, miközben magas szirteken és az azok tetejét csúfító bozótokon keresztül haladt hajnalban és alkonyatkor. Négy órára elbújt, amikor a nap a tetőfokára hágott, és újabb négy órát pihent éjjel, a csillagok alatt.

Előnyökkel is járt az, hogy egyedül utazott. Könnyebben el tudott vegyülni, mint ha lett volna kísérete, és éles szeme jó előre felfedezte a veszélyes pontokat, így elkerülhette azokat, vagy kivárhatta, míg elvonul a fenyegetés. Banditák országa volt az, ahol munka nélküli zsoldosok félig-meddig rendezett csapatokban kóboroltak, utazókat és egymást öldösték, hogy megszerezzék, amit csak bírnak. Eziónak úgy tűnt, csak a puszta túlélés hajtja őket ezen a földön, amely még mindig nem tért magához a több évszázadnyi háborúzásból. Ezek az emberek vadállattá váltak, már nem gondolkodtak, nem reméltek és nem féltek, nyom nélkül távozott belőlük a lelkiismeret. Kegyetlenek és vakmerők voltak, egyaránt érzéketlenek és könyörtelenek.

Harcolnia kellett, amikor nem tudta elkerülni, és mindig teljesen értelmetlenül, csak néhány újabb hulla maradt hátra a keselyűknek és a varjaknak, ennek az Isten által elfeledett puszta ország egyedüli haszonélvezőinek. Egyszer martalócoktól mentett meg egy falut, máskor pedig egy asszonyt a kínzástól, az erőszaktól és a haláltól. De vajon mennyi időre? És mi történt velük azután, hogy ő továbbállt? Nem volt Isten, nem lehetett ott mindenhol. Itt, ahol egykoron Krisztus járt, Isten semmilyen tanújelét nem adta annak, hogy törődne saját népével.

Minél északabbra jutott, annál nehezebbnek érezte a szívét. Csak a küldetésének a tüze hajtotta. A bozótról lenyesett ágakat kötött a lovai farkához, hogy eltörölje a nyomát, amerre járt, éjszaka pedig tüskés gallyakra feküdt, hogy sose aludjon el teljesen. Az örök éberség nemcsak a szabadság zálogát jelentette, hanem a puszta túlélését is. Bár a múló évek megfosztották ereje egy részétől, ezt ellensúlyozta a tapasztalat, és a Paola és Mario által oly régen Firenzében és Monteriggioniban belévert kiképzés gyümölcse sosem rohadt el. Bár Ezio néha úgy érezte, hogy nem képes továbbmenni, hogy nem is fog továbbmenni, mégis haladt tovább.

Kétszáz mérföld légvonalban. De kemény volt a tél, számos kitérőt kellett tennie, sok minden késleltette.

Urunk 1511. esztendeje már elkezdődött, és ismét eljött Szent Hiláriusz napja, mire Ezio végre meglátta az előtte tornyosuló hegyeket.

Mélyet lélegzett a hideg levegőből.

Közeledett Maszjafhoz.

Három héttel később, gyalogosan, miután mindkét lova elpusztult a mögötte hagyott fagyos szorosokban — ami nyomasztotta a lelkiismeretét, mert bátrabb és hűségesebb társainak bizonyultak nem egy embernél —, Ezio ott állt a célja előtt.

Egy sas szárnyalt a magasban, a tiszta égen.

A hosszú út porát és minden nyomát magán viselő Ezio elfordította róla a tekintetét, felhúzódzkodott, és átmászott egy alacsony, rücskös falon, majd egy pillanatig mozdulatlanul állva éles szemmel a tájat kémlelte.

Maszjaf. Megannyi fárasztó hónapnyi utazás árán. Milyen hosszú ideig tartott — az utak szinte járhatatlanok voltak, az időjárás pedig csípős.

A biztonság kedvéért lekuporodott, és csendben maradt. Miközben ösztönösen ellenőrizte a fegyvereit, a mozgás legkisebb jelét is figyelte.

A vár oromzatán egy lélek sem volt. Hófelhők tekeregtek a metsző szélben, de embernek nyoma sem látszott. Mintha elhagyatott lenne, ahogy az olvasmányai alapján várta is. De az élet már megtanította arra, hogy mindig jobb biztosra menni. Csendben maradt.

Semmi hang, csak a szél zúgása. Majd — valami. Talán kaparászás? Balra, előtte maréknyi kavics szóródott le egy kopár lejtőn. Az utazó megmerevedett, kicsit felemelkedett, fejét a válla közé húzta. Majd a jobb vállába vágódott egy nyílvessző, átfúrva a páncélját.